Az ezredfordulót követően az Európai Unió is intenzíven bekapcsolódott a felgyorsuló integrációs kezdeményezésekbe. A szerző célja a 2010 utáni megállapodások bemutatása, az integrációs törekvések regionális és tartalmi változásainak elemzése. Az új szerződések regionális megoszlását nézve feltűnő, hogy Kelet-Ázsia és Latin-Amerika a nyitás iránya. Az ezen régión belüli OECD-tagállamok a partnerek (Dél-Korea, Japán, Mexikó, Chile, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada), a nagyon fejlett Szingapúr, néhány gyorsan fejlődő, újonnan iparosodó ország (Indonézia, Vietnam, Tunézia és a MERCOSUR-államok). (A szerző kiemelt figyelmet fordít a vizsgált időszak legfontosabb – EU–Japán – megállapodásának.) Alacsonyabb fejlettségi szintű ország közöttük csupán az Andoki Közösség és Közép-Amerika országai. Figyelemre méltó azonban, hogy Fekete-Afrika és az Indiai-óceán térsége gyakorlatilag kimaradt az integrációs törekvésekből. (Kína éppen ezeket a régiókat célozta meg kereskedelmi, beruházási és segélypolitikájával.) Az új megállapodásokban már nemcsak túllépnek a hagyományos gazdasági-kereskedelmi kérdéseken (nem egyszerűen ipari szabadkereskedelem), hanem megjelennek beruházásvédelmi, versenypolitikai, logisztikai, szellemi tulajdonvédelmi részek is a megállapodásokban. A fejlődésnek ebben a szakaszában az integrációnak a gazdasági érdekközösség szükséges, de nem elégséges feltétele. Egyre nagyobb a szerepe az integrációnak, mint értékközösségnek. Gazdasági érdekek és civilizációs értékek együttese jellemzi az új generációs megállapodásokat.